A változó szerencse szekerén

A zenés színházi előadás alap gondolatai, az 1847-ben írott Úti levelek és mélán híres versei, melyek Petőfi személyiségének és lírájának egyedi esszenciáját, a világról alkotott véleményének, nézeteinek összességét adják. Az utazások helyszínei csak a hátteret adják ehhez, a főszereplő ő maga. Írásaiból kitűnik, hogy lelkesedik a természet szépségeiért, szerelméért, de haragudni, sőt gúnyolódni is képes. Szenvedély, humor és pátosz, kedv és ború, lírai önkifejezés, nyugtalanság és egyszerűség váltják egymást. Az utazgató, kezdetben reménytelenül szerelmes költőből az utolsó levelekben egy boldog, megállapodott, otthon ülésre berendezkedett férj képét láthatjuk. Csík János és zenész barátainak világzenei feldolgozásai, a magyar népzene dallamai, egyfajta sajátos zenei köntösben, közjátékként, aláfestésként szólalnak meg, három kiváló színész – Auksz Éva, Csadi Zoltán és Őze Áron– közreműködésével. A levelek mellett az éppen átélt az eseményekhez, lelkiállapotokhoz kapcsolható versek sem maradnak ki a műsorból, mint például a Négyökrös szekér - Falu végén kurta kocsma – Minek nevezzelek – Az alföld - Arany Jánosnál - Vasúton – Ivás közben – A Tisza -  Szeptember végén

Alkotók:
- rendező: Őze Áron
- szövegkönyv: Őze Áron, Csík Jánosné Ferencz Katalin
- zenei szerkesztő: Csík János

Technikai stáb:
- Ligeti Márton hangmérnök
- Göttinger László fénytechnikus